Hermann János: „Ép testben ép lélek" – tudom, hogy ez így is van

Közismert ember lettél mostanában, elég sok az interjú megkeresésed, ha jól tudom.

Érdekes dolog ez, mondhatni, nem megszokott számomra, de összességében jól viselem. Életem delején belecsöppentem a celebvilágba és élvezem is.

Amikor erre a pályára léptél, számítottál rá, hogy a szakma csúcsának számító magyar válogatottig is eljutsz?

Ez szintén egy érdekes kérdés, mert mikor az ember elkezd valamit csinálni, akkor mindig arra gondol, hogy mi lehet az elérhető maximum. Meglátásom szerint, ha valaki belevág valamibe, akkor igyekeznie kell azon a téren a maximumot kihozni magából. Így mikor én kezdtem, titkon bennem is felmerült néha, hogy milyen jó lenne eljutni azok szintjére, mint akiktől ezt a szakmát tanultam.

Egyáltalán hogy kerültél erre a pályára? Általános iskola után úgy döntöttél, hogy te bizony masszőr leszel, ha addig élsz is?

Nem, ez egyáltalán nem így történt. A történet ott kezdődik, hogy én fociztam annak idején itt Pakson, a PSE színeiben. Ez mondhatni családi hagyomány volt, édesapám is itt focizott anno Csonti becenéven, nagyon szerették a paksiak. Én gyakorlatilag a focipályán nőttem fel, így édesanyám a focimeccseket szem előtt tartva szervezte a család ügyeit. Amikor megnyertük az NB III-at és feljutottunk az NB II-be, a csapatnak szüksége volt egy főállású masszőrre. Mivel ez lehetőséget biztosított ennek a „sportos” életformának a folytatására, belevágtam a dologba.

Egyáltalán mi a helyes megnevezés: masszőr vagy gyúró?

A gyúrót a népnyelvben használják, tanult körökben inkább a masszőr kifejezés használatos. Persze van, aki az előbbit szereti, de én maradok a masszőrnél, ez tetszik, ez írja le leginkább a munkámat.

Induljunk is el akkor a munkád és az Atomerőmű SE irányába. Mikor a csapathoz kerültél, az épp hogy csak feljutott az első osztályba. Mennyiben volt más akkor a masszőrök élete?

Sokkal másabb volt minden. Először is furcsa volt számomra maga a sportág is, hiszen más egy futballista és más egy kosárlabdázó izomzata, alkata, súlya. Abban az időben még itt Pakson nem volt országos szinten meghatározó kosárlabdacsapat, így ez számomra tökéletes lehetőség volt arra, hogy elkezdjem gyakorlatban is tanulni a szakmát és azt, hogy az elméletben elsajátított dolgokat hogy lehet a gyakorlatban alkalmazni.

Mikor ide kerültél, a csapat már első osztályú volt, de az első nagy nevek már korábban, a másodosztályban elkezdtek Paksra szállingózni. Kik voltak a gárda sztárjai, húzóemberei az első időkben?

Hát, nagy névnek számított akkoriban az öreg Morgen Frici, Mokos, Munteán, Radovics Józsi és a két lengyel, Pisnyak és Stankiewicz.

Hogy nézett ki a szakmai stáb, és miként oszlottak meg a feladatok?  Gondolom akkoriban még nem volt ennyi asszisztens és menedzser?

A szakosztályt Csűrös Dénes vezette, a technikai vezető előbb Hubi, majd Maár Gabi volt, mindenesként pedig Smici intézte a csapat ügyes-bajos dolgait. Vezetőedzőként Juhász Sanyi tevékenykedett, másodedző és erőnléti edző pedig nem volt a csapatnál, akkoriban ez nem volt szokás. Sanyi csinálta a komplett szakmai munkát, én pedig masszőrként segítettem be, így gyakorlatilag mi ketten voltunk ott a csapattal állandó jelleggel. Mielőtt én odakerültem, masszőr sem volt a klubnál. Csűrös Dénesnek volt egy munkatársa, Somodi Béci, akivel én együtt fociztam korábban. Ezen ismeretség révén kerültem Dénes látókörébe, így mikor Juhász Sanyi kért egy profi masszőrt, addig győzködtek, míg végül elvállaltam a feladatot.

Mielőtt ide kerültél volna, magyarokkal dolgoztál együtt. Mennyire volt új szituáció, hogy külföldiekkel is foglalkoznod kellett, illetve mennyire okozott ez nehézséget számodra?

Hát, utcai nyelven bírtam az angolt, de mondhatnám úgy is, hogy „eszperantó” angolt beszéltem. Középiskolás koromban négy nyelvet – oroszt, angolt, németet és latint - tanultam, és azokból összeraktam magamnak egy szótárat, mely a magyar ragozással, valamint a magam stílusával felerősítve sikeresen átsegít a kommunikációs nehézségeken.

Milyen légiósaink voltak akkoriban? Ha jól tudom, még nem az amerikaiak domináltak, mint manapság.

A már említett két lengyellel, Pisnyakkal és Stankiewicz-cel kezdtünk, majd jöttek a litvánok. Előbb Venclovas, aztán Buzelis és Visockas, végül Stumbrys, Lukminas és Jurgilas. Amerikainak is akadt egy-kettő a kilencvenes évek végén, de az első igazán meghatározó az Terrence Davis volt, már az ezredforduló után.

A kilencvenes évek elején-közepén rendszeresek voltak az edzőmeccsekkel megtűzdelt külföldi túrák. Merre jártatok, mesélj egy kicsit ezekről az utakról, kérlek!

Mikor idekerültem, azon a nyáron illetve a következőn Ciprusra utaztunk, Juhász Sanyi intézte az utat. Mindkét alkalommal lejátszottunk 3-4 edzőmeccset, majd valamiért lefújták ezt a dolgot. Amerikába először 1992 telén utaztunk. Akkoriban az egyetemi csapatok nem játszhattak egymással az előszezonban, így rendre európai gárdákat hívtak meg felkészülési mérkőzésekre. Juhász Sanyinak itt is volt ismeretsége, így mi is meghívást kaptunk. Én öt vagy hat alkalommal jártam az Egyesült Államokban, minden alkalommal más vidéken. Megfordultunk keleten, nyugaton, északon, délen illetve az Államok középső régióiban is. Ha beszélek egy hozzánk kerülő amerikai játékossal arról, hogy honnan származik, mindig tátott szájjal figyelnek, mikor megemlítek egy közeli nagyvárost, ahol jártam anno. A teljesség igénye nélkül: Washington, New York, Boston, Philadelphia, Chicago, Atlanta, New Orleans, Los Angeles, San Diego mind rajta van a listán.
Pont a napokban volt itt nálam kezelésen Cameron Forte, beszélgettünk közben és nem hitte el, hogy ennyi helyen voltam. Mondtam, hogy még a mérkőzések pólói is megvannak, ugyanis a legtöbb egyetemi csapat csináltatott külön, dátummal és csapatnevekkel ellátott pólót az edzőmeccsekre. Egészen addig nem hitte el, amíg tegnap be nem hoztam vagy nyolcat közülük, illetve két fényképalbumot. Hát, csak hápogott és huhogott, hogy „Úristen, Dongó ez te vagy itt a Word Trade Center tetején?” Igen, én álltam ott, illetve Atlantában az olimpiai faluban, New Orleasban a Borboun Streeten, Chicagoban a Jordan szobornál, Memphisben az Elvis-háznál, Washingtonban a Capitoliumnál, a Fehér háznál és a Pentagonnál. Mondhatni, szinte minden híres helyet bejártunk Amerikában az ottlétünk során.

Nem semmi kalandok lehettek, igazi világlátott embernek vallhatod magad!

Ez így igaz, kis túlzással a fél világot bejártam és nagyon sok különleges élményben volt részem.

Amerika után evezzünk vissza egy kicsit a magyar vizekre! Miután megszilárdítottuk a helyünket az első osztályban, az elvárások és a célok is egyre nagyobban lettek. Ezt a hétköznapokban is lehetett érezni?

Igen. Csűrös Dénes sok mindent megtett azért, hogy jó csapatunk legyen, ismert játékosokkal, nagynevű edzőkkel. Megfordult itt Verteticstől kezdve, Rezákon át Fodor Petiig sok tapasztalt szakember, de valamiért soha nem jött ki az az eredmény. Rezák László idejében nagyon jó csapatunk volt, a Saporta-kupában (Európa második legerősebb sorozata – a szerk.) is indultunk abban az évben. Volt három litván válogatott játékosunk, kiegészülve olyan magyar válogatottakkal, mint Gulyás, Boros, Mérész és Rajkó, de még akkor sem jött össze. Talán abban az évben már a bőség zavarával küzdöttünk. A lényeg, hogy bárhogy is próbálkoztunk, a sikerek elkerülték a klubot.

Egészen a kétezres évek elejéig, amikor is előbb változás történt a szakosztály élén, majd megérkeztek az első aranyak is. Mi lehetett az ok, hogy ennyit kellett várni a sikerre?

Nehéz kérdés, nem egyszerű megválaszolni. Sok minden megváltozott akkoriban. A fővárosi nagy klubok, mint a Honvéd például visszaszorultak, sőt a legtöbb az élvonaltól is búcsúzott, a vidéki csapatok pedig előretörtek. A nagy játékosok is vidékre igazoltak, így került hozzánk például Mészáros, Czigler, Sitku, Davis. Mind olyan srácok, akik korábban is csapataik meghatározó emberei voltak. Őket sikerült jó külföldiekkel ötvözni, meg is lett az eredmény.

A kétezres évek első évtizedében egyértelműen az ASE uralta a magyar kosárlabdát. Milyen érzés volt akkoriban egy ilyen klubnál dolgozni?

Mondhatnék olyan dolgokat, hogy felemelő és csodálatos érzés, mert valójában így is van, de sokat is tettünk azért, hogy ez így alakuljon. Mindenkinek megvoltak a feladatai, és azokat mindenki igyekezett maximálisan teljesíteni. Gondolok itt akár a Csűrös Dénest váltó szakosztályvezető, Tóth János munkájára a csapatépítés terén, Plézer Gábor technikai vezetői munkásságára, az edzők és a játékosok elhivatottságára, de akár a magam masszőri feladataira. Jó gyerekek voltak, jó játékosok voltak, jó emberek voltak. Tudtak egymásért játszani, egymásért küzdeni, megérdemelték a sikereket. És a sikereknek köszönhetően a klub megítélése is más volt, egyértelműen mi voltunk az első számú kosárlabda egyesület Magyarországon.

Akkoriban az állandóság jellemezte az Atomerőmű SE-t, az edzők és a játékosok egyaránt hosszú távra terveztek nálunk. Gondolom ez a te munkádat is segítette.

Így van, minden játékost alaposan ismertem. A masszőri munka során az is nagyon fontos, hogy mindenkiről mindent tudjak. Kinek milyen volt az előélete, volt-e sérülése, milyen életformát él, milyen alkat, milyen gyógyszereket és injekciókat kapott a különböző kezelések során, milyen műtétei voltak. Ezeket az információkat igyekeztem mind begyűjteni és mivel a fluktuáció még nem volt ekkora, mindig tudtam, hogy kivel kapcsolatban mire kell odafigyelni prevenció, kezelés vagy akár utókezelés során.

Erre a sikerkorszakra tehető a válogatott tevékenységed kezdete is. Hogy jött a lehetőség?

Először az akkoriban Pakson és a válogatottnál párhuzamosan edzősködő Zsoldos Bandi hívott, mert a válogatott állandó masszőre egy hónapon át egyéb elfoglaltságai miatt nem ért rá. Ez a megbízás csak erre az egy hónapra szólt, mert ezt követően visszatért az állandó masszőr, én pedig úgy voltam vele, miért ne vállaltam volna, ha többet nem hívnak, akkor is jó kaland volt. Később aztán mikor Dzunics lett a kapitány, Mészáros Lajos bácsi pedig a szakmai vezető, ismét felkérést kaptam, hogy dolgozzam a nemzeti csapattal.

Mennyiben más egy válogatottal dolgozni, mint egy klubcsapattal?

Minden másabb. Itt otthon vagy, mindenki hazajár az edzések és a mérkőzések után, ott pedig össze vagytok zárva, mint egy táborban. Együtt kelsz, együtt reggelizel, együtt ebédelsz, együtt vacsorázol, együtt fekszel, együtt lélegzel a csapattal.

A szeptemberben sikeresen megvívott selejtezősorozat után kijutottatok az EB-re, amihez ezúton is ismételten gratulálunk! Ivkovics mester már belebegtette, hogy a kontinensviadal után befejezi, mint szövetségi kapitány. Ez a te munkádra is hatással lesz? Meddig tervezel a válogatottal?

Örök érvényű mondás, hogy a „A kapitány viszi magával a stábját”. Ha Ivkovics mester esetleg lemond és az új kapitány nem engem kér fel, akkor én is távozom. Ha az új kapitány felkér majd, akkor elgondolkodom, hogy maradjak-e vagy sem. Ez a múltban is így volt. Mikor Dzunics mester leköszönt és Rátgéber Laci követte a kispadon, eljött Paksra és megkérdezte, maradnék-e továbbra is. Maradtam. Mikor ő is távozott, és érkezett Ivkovics mester, ő szintén megkérdezte, hogy szeretném-e folytatni. Mondjuk itt egy kicsit más volt a dolog, mert először az U20-as válogatotthoz kért fel, de azt tudni kell, hogy nála az U20-as és a felnőtt válogatott stábja majdnem ugyanaz, a Pór – Forray páros mindkét csapat mellett fontos szerepet tölt be, az ő szakmai igazgatása mellett. Miután végeztünk az U20-szal, megkérdezte, hogy maradnék-e a felnőttek mellett is, én pedig örömmel igent mondtam. Gondoltam ismerek mindenkit, a srácok megszerettek, Body, Keller, Voja és a többiek kérdezgették is folyton, hogy „Dongi, jössz?”. Így végül maradtam.

Az EB megkoronázza a válogatott pályafutásodat?

Ez a csúcs, mármint kijutni nagy eseményre. A kosárlabdánk sajnos nincs olyan szinten, hogy olimpia vagy a világbajnokság reális cél lehessen, így mi nagyon bíztunk az Európa-bajnokságban. A vágyunk valóra vált, kijutottunk. Ahogy korábban már beszéltem róla, mindenki a maximumot kell, hogy megcélozza a karrierjében, én pedig úgy érzem, ezzel elértem azt, amit ebben a szakmában reálisan nézve el lehet érni.

Térjünk vissza kicsit a klubkosárlabdára. A sikerkorszak után az utóbbi években kissé alábbhagyott az éremszerzés lendülete. Mi lehet az „aranytalanság” oka?

Szépeket kérdezel! Mindenki a pénzből él, a világ így működik. Jó körülményekkel párosulva a pénz az, ami motiválja az embereket. Jó körülmények között szívesen dolgozik az ember, főleg ha meg is fizetik. Paks egy kellemes, jó hely, jók a körülmények, időben érkeznek a fizetések, összességében minden megvan, ami egy sportolónak kellhet a sikeres munkához. Mára azonban már más kluboknál is hasonló feltételek vannak, sőt talán jobbak is, mint itt, így a legjobb játékosok már nem, vagy nem mind ide szerződnek.

Az életben elég gyakran hangoztatott frázis, hogy „Régen minden jobb volt”. Mit gondolsz, régen valóban minden jobb volt?

A világ felgyorsult. Pont mutattam Forte-nak egy régi fotót, melyen a repülőtéren ül a csapat, mindenki mosolyog és beszélget. Ha most megnézel egy képet a csapatról, azon a játékosok többsége lehajtott fejjel ülve nyomkodja a telefonját. Ez engem nagyon zavar. Egy közösségben manapság nem beszélgetünk, nem mesélünk sztorikat vagy vicceket egymásnak. Ehelyett mindenki a telefonját nézi és azon vagy játszik, vagy valami mást csinál. Ez számomra nagyon mássá teszi ezt a mai világot. Anno Morgen Frici mindig azt mondogatta azon ritka alkalmakkor, mikor véletlenül kifogytam a sztorikból, hogy „Folytasd Dongi, az se baj, ha nem igaz, csak mesélj valamit!”

Az idő múlásával a te munkád is megváltozott, elég csak végignéznem a „műhelyedben” sorakozó gépeken.

Igen, én is próbáltam haladni a korral és kihasználni a lehetőségeket. Egy készülék vásárlása ugyanis nem tőlem, hanem elsősorban a klub lehetőségeitől függ, én csak tanácsot tudok adni, hogy mit kellene beszerezni ahhoz, hogy a fiúkat a mai kornak megfelelően tudjam ápolgatni, a klub pedig ehhez minden feltételt meg is teremtett.

A gépek mellett a spirituális tényezők is fontos szerepet játszanak a munkádban és az életedben egyaránt.

Így van. Anno első évben elvégeztem a sportmasszőrit, majd a gyógymasszőrit, harmadik évben pedig természetgyógyászattal is foglalkoztam. Igyekeztem az alternatív gyógymódok terén is széleskörű ismereteket szerezni és megtanulni minden ezzel kapcsolatos ismeretet. A kilencvenes évek elején ez egyáltalán nem volt megszokott, mondhatni inkább tiltották, mint engedték, mert sokszor szembement a hagyományos gyógyászati metodikával. Én összeraktam magamnak egy olyan módszertant, mely egyesíti a sportmasszőri és gyógymasszőri ismereteket, valamint az alternatív gyógymódokat és azóta is ezt használom. Az én filozófiám szerint az embernek nem szabad leragadnia annál, amit tanult vagy tud, folyamatosan fejlesztenie kell magát, bővíteni és csiszolni az ismereteit, és egyéni, hozzá illő módon beépíteni azt a munkájába. A test gyógyítása mellett a lélek épsége is nagyon fontos, én pedig saját magam a játékosok esetében is igyekszem erre hangsúlyt fordítani. Kedvenc mondásaim egyike a „Mens sana in corpore sano” („Ép testben ép lélek”), tudom és hiszem, hogy ez így is van.

Rólad az a legenda járja, hogy bármerre is jársz, mindenhol akad ismeretséged. Gondolom a 25 éves pályafutásod alatt rengeteg barátra tettél szert, Magyarországon és a nagyvilágban egyaránt.

Valóban így van. Bármerre járok, próbálok alkalmazkodni a helyi körülményekhez, gondolok itt akár az ételekre és italokra, vagy a kulturális dolgokra. Szeretem megismerni a helyet és az embereket, beülni egy kisvendéglőbe megkóstolni a helyi specialitásokat. Benne vagyok én minden ilyesmiben. És ha mi visszajáró vendégek vagyunk valahol, mondjuk Oroszországban vagy Finnországban, ott általában emlékeznek ránk. Sok magyar nem jár ilyen helyeken, olyanok meg pláne nem, akik ilyen magasak lennének (persze itt nem magamra, hanem a fiúkra gondolok), így könnyen megjegyeznek minket, és mindenhol vannak ismerőseink.

Ha már utazgatás, mi volt a legérdekesebb hely, ahova eljutottál a 25 év alatt?

Hmm, nem könnyű kérdés. Alapvetően szeretem az európai országokat is, de az igazi mégiscsak Amerika volt. Ott állni az óceán parton és élőben nézni a Hollywood feliratot, végigsétálni a csillagok, lábnyomok és kéznyomok során, vagy Washingtonban megcsodálni a Fehér Házat, amit korábban annyiszor láttam a Híradó nyitó képsorában, az felejthetetlen érzés.

A család hogy viseli ezt a rengeteg távollétet? Gondolom nekik sem volt egyszerű ez az életforma.

Azt kell mondjam, „jól kell választani”! Mónika megérti, hogy ezt a szakmát, ezt az életmódot választottam. A gyerekeim ennek örülnek is. Dávid és Péter is kosarazott utánpótlás szinten, ismerik ezt a kosaras világot. Rengeteg élményem és fotóm van, amiről mesélni tudok nekik. Jól fogadják ezt, úgy érzem, ők is büszkék rá, hogy milyen sok helyre eljutottam és mi mindent láttam. De még egyszer mondom, „jól kell választani”, mert anélkül nem megy.

A legjobbat, a legjobbakat kiválasztani mindig nagyon nehéz, mert az ember nem akar megbántani senkit, akit esetleg nem említ meg. Most mégis erre a roppant hálátlan feladatra kérlek: Nevezd meg a legjobb ötöst és edzőjüket, akivel eddig dolgod volt Pakson.

Hát, ezzel a kérdéssel feladod a leckét, rendesen. Rengeteg nagyszerű játékos és szakember fordult meg Pakson, kiválasztani közülük ötöt szinte lehetetlen. De mivel ezzel a kérdéssel már egy ideje nem hagysz békén, hát legyen. Az én álomcsapatom a következőképpen néz ki: irányító poszton a mindig óramű pontossággal vezénylő Zacsi, kettesben az örökké mosolygós Terry Bá, bedobóban a vajkezű Tippmix-király Szellő, erőcsatárban a bohókás Béci, centerben pedig a nagy utazó Maci.

Mészáros Zalán (4 bajnoki cím, 4 kupagyőzelem) - Terrence Davis (1 bajnoki cím, 2 kupagyőzelem) - Kiss Zsolt (3 bajnoki cím, 2 kupagyőzelem) – Sitku Ernő (2 bajnoki cím, 2 kupagyőzelem) – Gulyás Róbert (1 bajnoki cím, 1 kupagyőzelem)
A csapatot pedig Juhász Sanyi és Fodor Peti edzené, előbbi azért, mert ő volt az első edző, akivel együtt dolgoztam, az első aranyat pedig Petivel nyertük.

És akkor a bónuszkérdés: sokan tudják rólad, hogy a kosárlabdában a tripla a kedvenc elemed. Meg tudnád nevezni azt a három-négy, ASE mezben megfordult nehéztüzért, akik a dobogóért csatáznának egy képzeletbeli dobóversenyben?

Nagy küzdelem lenne, de úgy vélem Mokos Gabi, Rajkó Zsolti, Kiss Zsolti és Pavlik Jancsi, az ASE jelenlegi szakosztályvezetője között dőlne el az első három hely sorsa.

Köszönöm szépen, hogy megtiszteltél ezzel az interjúval! Kívánok neked még hosszú és sikeres éveket az ASE és a válogatott masszőreként, remélem még legalább ennyi ideig szolgálod a klubot, és legalább ennyi aranyat akasztanak a nyakadba.

Winter Gábor

{gallery}2016_10_25_dongo{/gallery}